A zene és a gyógyítás közti összefüggés évezredes múltra tekint vissza. A varázslók, mágusok, sámánok is zeneszerszámokkal dolgoznak. Az Ótestamentumból tudjuk, hogy Dávid király hárfa-zenével gyógyította ki Saul királyt a depresszióból. Különösen az ókori Görögországban virágzott fel a zeneterápia. Az nem a véletlen műve, hogy Zeusz "kancelláriájában" Apolló egyszerre három státust is betöltött, hiszen ő volt a nap, a gyógyítás és a zene istene. Az ókori görög orvosok zenével igyekeztek katarzist, viharos, sírást és örömöt kiváltó érzelmi reakciót kelteni betegeikben, mely lelki és energetikai megtisztulást idézett elő bennük.
Milyen érzések kerítik hatalmába az olvasót a templomban, amikor az orgonaszót vagy a kórus énekét hallja? Segít önnek a lélekbemarkoló zene abban, hogy megtisztuljon, magasba emelkedjék, közel kerüljön Istenhez?
A zene nem csupán az érzelmekre, érzésekre és a hangulatra fejti ki hatását. A zene a fülünkben levő hang-analizátoron keresztül eljut az agykéregig. Onnan szétterjed a kéreg alatti központokba, a gerincagyba és tovább, az endokrin és vegetatív idegrendszerbe. A test energetikai központjai, tehát a csakrákés a biológiailag aktív pontok szintén reagálnak a hanghullámokra. Ez a folyamat hasonlít a kibernetikai információ továbbításra.
A zene kifejezheti azt, amit a szavak nem képesek kifejezni. Mert hiszen a szavakat elemezni, azaz "helyesen" értelmezni kell. A zenének nincs szüksége elemzésre. A zene "érthetőbb", mint a nyelv. Még a kisgyermek is korábban fogja fel a ritmust és a melódiát, mint a szavakat. Strauss "Capriccio" című operájában van egy mondat -- "Prima la musika, dopo le parole." -- "A zene elsődleges, a szó másodlagos". A zene sokkal mélyebbre hatol a pszichikumban, mint a szó, és ott nem vált ki ellenállást vagy előítéleteket. Az olvasó bizonyára felfigyelt már arra, hogyan használják fel a filmek a háttérzenét. Amikor a képernyőn, kvázi, semmi különös nem történik, a zene adja értésünkre, hogy "most történni fog valami" vagy "megszerették egymást", netán "a férfi örökre eltávozott". A cselekmény alapján nem egészen érthető, hogy amikor becsapta maga mögött az ajtót, dolgozni ment-e vagy csak leugrott cigarettáért, de a zene -- amire fel sem figyel a néző -- megmagyarázza, hogy "örökre" ment el.
A zene nem is annyira a jelenségek értelmét, mint inkább az energetikáját fejezi ki. Gondoljunk csak Sosztakovics VII. Szimfóniájára ("a támadás"), Beethoven V. Szimfóniájára ("a sors kopogtat az ajtón"), Muszorgszkij "Egy kiállítás képeire" vagy Csajkovszkij "Négy évszakjára". Ugye, hogy mennyire érthető bennük minden -- egyetlen szó nélkül.
A jól megválasztott zene a várt hatást váltja ki minden emberből, korra, végzettségre, műveltségre való tekintet nélkül. Csupán egyetlen kategória létezik, amelyre nem fejt ki gyógyhatást a zene -- a hivatásos zenészek. A zenei képzés, a hivatás gyakorlása közben legtöbbjük "elvesztette" a zene energetikájára való reagálás készségét. Amikor valamilyen zenemű szól, akarva-akaratlanul elemezgetni kezdik, külön analizálva a fő szeptimakkordokat, modulációkat, ismétléseket. Olyanok, mint az a sebész, aki már nem a fiatal lány szépségében, hanem annak lépében vagy vakbelében gyönyörködik.
Mit gyógyít a "zenei injekció"?
Tetten érte már magát azon, hogy háttérzene hallgatása közben lábával verte a taktust vagy a fejét ingatta a zene ritmusára? Mindez önkéntelenül történik. A keringési rendszer és a légzés ugyanilyen tudatalatti módon reagál rá. Végeztek olyan kísérleteket, ahol grafikonnal kimutatták, hogy a magnetofon bekapcsolása után a kísérleti személyeknél megváltozott a pulzusszám és a be- és kilégzés közti szünet.
A ritmus élettevékenységünk rendkívül fontos összetevője. Nappalok -- éjszakák, apály -- dagály, tavasz -- ősz, ébrenlét -- alvás, munka -- pihenés, a huszonnégyórás bioritmus, az érzelmi, testi és intellektuális periódusok jellemzőek egész életünkre, ideértve a belső szerveket, a hormon- és idegrendszert, valamint a meridiánok mentén haladó energiaáramlást is. A szervezetben zajló biológiai folyamatok ritmusos jellege folytán sok energiát takarítunk meg, ennek köszönhető a szervezetben uralkodó rend, az egészségünk. Ezért az önkéntelenül hallgatott zene ritmusa -- a biológiai ritmus kiegyensúlyozása révén -- elősegíti a gazdaságos energia-felhasználást és a szervezet harmóniáját.
Mindenkinek megvan a saját ritmusa, amit az alkat, az örökletes tényezők határoznak meg és mint az egyénre jellemző ritmus realizálódik. Betegség esetén éppen ennek az egyéni ritmusnak a megtörése okozza a az energiaáram zavarait is.
Meg akarja állapítani a "neurózisszintjét"?
Igen? Akkor doboljon mindkét mutatóujjával az asztalon, mint annak idején a falusi kisbíró. Ha nem esik nehezére a gyakorlat ritmikus végrehajtása (férfiaknál percenként rendszerint 110, nőknél 120 ütés), akkor az ön egyéni ritmusa, -- következésképp biológiai folyamatainak üteme -- rendben van. Ha nem sikerül ritmikusan dobolni, akkor ön neurotikus.
Nem kell elkeseredni. Inkább hallgasson gyakrabban zenét. A zene harmóniájának befogadása egész szervezetében kialakítja a harmóniát. Ekképpen gátoljuk a stresszes mechanizmusokat és arányossá tesszük a biomezőt, s ezáltal kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil, azaz egészséges emberré válunk.
Mivel gyógyítsuk magunkat?
Hallgasson olyan zenét, ami önnek tetszik. A lágy, álmosító zene megnyugtató. Vegyük példaként Beethoven "Holdfény szonátáját" vagy Chopin valamelyik nyugodt noktürnjét. A fehér és fekete billentyűk jó átmenetet képeznek a valóság és a mágia között, a zongora lassan áradó hangjainak magas frekvenciája pedig frissítő zuhanyként hatnak ránk.
A gitár -- különösen ha Paganini "Cantabile", Schubert "Éji szerenád", Liszt "Szerelmi álmok" című alkotása hangzik rajta, vagy Vivalditól valami, -- nagyszerűen megszűnteti az érzelmi feszültséget.
Ha fáradtak vagyunk, tegyünk fel valami nem tolakodó, de mégis felhangoló zenét. Energetikusan a legjobban a hegedű és az egyházi zene töltik fel az embert.
Depressziós állapotban valami "életigenlőt" kell feltenni -- egy Hä ndel-menüettet, Bizet Carmen szvitjének harmadik tételét, esetleg valamit Mozarttól. Milyen jó is, ha nem a tévé híreivel kezdjük a napot, hanem valami fennkölt, légies zenével -- Grieg "Peer Gyntjének "Reggel" című szvitjével, Csajkovszkij "Négy évszakjából" az "Áprilissal" vagy Mendelsson "Tavaszi dalával".
Nem feltétlenül kell azonban kizárólag klasszikus zenét hallgatni. Valami könnyű is tökéletesen megteszi. Praxisom során sokféle zenei stílust kipróbáltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy a klasszikus zene fejti ki "alapvető" hatást, -- mélyen, hosszú távon és lényegesen meggyorsítva a gyógyulás folyamatát.
Most pedig, a zenei-színházi gyógymód folytatásaként lépjünk ki a zenekari árokból és menjünk fel a színpadra.
Minden alternatív gyógymód egyfajta játék. Ha pedig játék, akkor minden kezelés egy-egy kisebbfajta színdarab. A különbség csupán annyi, hogy a miniatűr show célja nem a szórakoztatás, hanem a gyógyítás.
Minden darabnak megvan a maga forgatókönyve. A gyógyító színdarabnak viszont kettő van. Az egyiket a természetgyógyász, a másikat pedig a beteg találja ki. Nos, a kezelés során mindenki a saját forgatókönyvét igyekszik követni. Mivel azonban köztük nincs teljes egybeesés, a kezelés alatti színészi játékban nagy szerepet kap az improvizáció. Ha a természetgyógyász nem tud improvizálni, vakon követi a saját forgatókönyvét, akkor nem jó színész, tehetségtelen rendező, és csapnivaló természetgyógyász.
Az egyszemélyes kezelésen a színdarabnak két szereplője és nézője van, a természetgyógyász és a páciens. A csoportos kezeléseken a nézők száma megnövekszik: a csoport létszámával azonos. És teljesen másként alakul a gyógyítás, ha nem is a rendelőben, hanem a valóságos színpadon történik, sok-sok néző előtt.
Hipnotikus show
Gondolom kevesen vannak köztünk, akik még nem vettek részt ilyen előadáson vagy nem láttak ilyent a TV-ben. Aki viszont látott már ilyent, gondolom, csak a külső megjelenésre figyelt -- a hipnotizált közönség nevetségesen furcsa viselkedésére. Feltárom az olvasó előtt a titkot, hogyan csinálják ezt.
A következő a dolog váza. Nem vagyunk mindnyájan könnyen hipnotizálhatók, csupán az emberek 10-15 százaléka. Ők azok, akiket a hipnotizőr kiválaszt magának a show elején. Erre a célra a következő tesztet alkalmazza a "maestro": megkéri a nézőket, hogy alaposan szorítsák össze ujjaikat és azt szuggerálja nekik, hogy most összeragadtak és az ő parancsa nélkül nem is lehet őket szétnyitni. Azokat, akiknek tényleg "összeragadtak" az ujjai, felhívja a színpadra. Ezzel létrejött a megfelelő számú "kontingens" a hipnózis bemutatásához.
A színpadon további, egyre elmélyültebb próbatételeket végez a csoporttal a hipnotizőr. Sugalmazza nekik a hanyatt esést, a "mágnesessé tett" kézhez való vonzódást. Azokat, akik nem elég jól "mágnesezhetők", a maestro visszaküldi a nézőtérre. Akik megmaradtak, csupa szuper-hipnotizálható egyén. Őket már "kenyérre lehet kenni" -- már csak azt fogják látni, tenni, amit a hipnotizőr mond nekik: pillangót kergetnek, kígyó elől menekülnek, fuldokolnak a nevetéstől vagy a sírástól, túrós lepényt esznek vagy éppen úgy énekelnek, mint Michael Jackson. Lábuk odaragad a padlóhoz, arra a kérdésre pedig "Hogy hívják?", a hipnotizőr észrevétlen sugallatára azt válaszolják: "Sophia Loren" vagy "Louis de Funes".
Ha pedig minden úgy megy, mint a karikacsapás, akkor a nézők azt fogják hinni, hogy bolonddá teszik őket: olyan emberek vannak a színpadon, akikkel a hipnotizőr előre összebeszélt, hogy majd mindenben engedelmeskednek és a bolondot játsszák.
Nem, hölgyeim és uraim! Senki sem tesz bolonddá senkit. Csak a kezdő amatőrök alkalmaznak "beépített" embereket. Az igazi mágusoknak nem kell semmiféle "segéderő". Mindaz, amit tetszenek látni, maga a valóság: hipnózis.
A hipnotikus show-nak persze nincs semmiféle gyógyhatása, mivelhogy önmagában nem "gyógyszer", hanem csak demonstráció. Hogy miként lehet vele gyógyítani, azt már kifejtettük a "Hogyan hipnotizáljuk a hipnotizőrt?" című fejezetben.
"Ördögűző" show
A hipnotikus szeánszhoz száz-százötven néző elegendő. Közülük ki lehet választani hét-nyolc olyan embert, akik különösen könnyen hipnotizálhatóak és készek is a show-ban való részvételre. Az "ördögűző" show-hoz azonban mindez nem elegendő. Ahhoz, hogy a tömegből kiválasszunk egy tucatnyi "megszállottat", legalább ezer, de inkább néhány ezer néző kell. Hát ezért olyan ritka az ilyen látványosság és ha van ilyen, azt általában sportcsarnokokban vagy stadionokban rendezik.
Na és hogy fest az egész?
Az elején egy impozáns külsejű műsorvezető bekonferálja a nézőknek a természetgyógyász-nőt mint híres varázsló, majd pedig "fanfárok hangjaira" bevonul a színpadra maga a Varázslónő. Rövid bevezető után az "ördögűző nő" felemeli karját, mire a terem különböző pontjain néhányan üvöltözni kezdenek, görcsösen rángatóznak, segítségért kiáltoznak és hasonló ostobaságokat művelnek. A "Varázslónő" elmagyarázza, hogy "az ördög költözött beléjük", s ez a betegség oka, de ő majd "kiűzi belőlük a gonoszt".
A "megszállotak" közelében ülő nézők persze reszketnek a félelemtől és az izgalomtól, de felvonszolják a szerencsétleneket a színpadra. A varázslónő "bűvös" kezét a homlokukra teszi, és -- lássatok csodát! A beteg ember rendbe jön, és az "ördög" feltételezhetően most már békén hagyja őt. Bizonyára valaki másba költözött. Végülis nem lakhat isten szabad ege alatt!
A show mechanizmusa a következő.
Vajon tényleg megszállta-e ezeket az embereket az ördög? Lehet, hogy az olvasó nevetni fog, de tényleg megszállta őket. A megrontás vagy a szemmel verés mindig egyfajta önprogramozás. Akiben "ott van az ördög", az lehetségesnek tartja a gonosz ottlétét, s ezzel mintegy beprogramozza magát erre az eshetőségre. tudatalattija számára ez maga az igazság. Nem mondhatunk neki ellent, csakúgy, mint annak az embernek, aki kijelenti, hogy számára az esős idő a legjobb időjárás.
A show sikeréhez szükséges, hogy a teremben ott üljön néhány ember, aki nemcsak azt hiszi, hogy benne van az ördög, hanem egyúttal könnyen hipnotizálható is. Üvöltözni és vonaglani ugyanis transzba esés nélkül nem fog senki sem. Ilyen lehetőség viszont nemcsak, hogy tíz százaléknyi nem lehet, mint a hipnotikus show-nál, hanem jó, ha eléri az egy százaléknyit. Hát ezért kell ehhez a bemutatóhoz néhány ezer ember.
A show egyéb fajtái
Nemcsak hipnotizőrök, varázslók szoktak nézők előtt fellépni, hanem más természetgyógyászok is -- bioenergetikusok, csontkovácsok, pszichoterapeuták. A fellépések célja egy és ugyanaz: hogy megmutassák, milyen gyorsan és hatékonyan meg tudják szabadítani betegségeiktől az embereket.
Hogy néz ki mindez?
A bevezető szöveg után, melyben a természetgyógyász és a meghívott betegek felmagasztalják a "csodatevőt" és annak "módszerét", a maestro bemutatja tudományát. Olyan embereket hívnak fel a színpadra, akiknek aktuálisan fáj valamije -- a feje, háta vagy a gyomra. A varázsló mindent megtesz, amit csak tud -- bűvös gesztusokat csinál, helyre igazítja a csontokat, pontmasszázst végez -- és lőn csoda! A színpadra lépett betegek többségének megszűnnek a fájdalmai.
A show mechanizmusa. A titok abban rejlik, hogy a gyógyítás sokkal könnyebb, amikor olyan ember a páciens, aki nem fél a nyilvános szerepléstől, mint akkor, amikor senki sem figyeli a beteget. Vajon a színpadra lépők közül ki volt olyan, akit akár egyszer is néhány tucat vagy néhány száz néző figyelt? A legvalószínűbb, hogy senki. Ezért van az, hogy ebben a szokatlan állapotban könnyebb előidézni a transzot, s a szervezet is jobban mobilizálható, minek révén gyorsabban és hatékonyabban lépnek működésbe az önszabályozási mechanizmusok. És ha a természetgyógyász még egy-két szélhámossággal is rendelkezik, akkor a siker garantálható.
Meg akarja tréfálni az ismerőseit? Akkor megosztok önnel néhány trükköt a parapszichológiai showman-ek repertoárjából.
"Megáll a szív". A színpadon így néz ki a mutatvány. A természetgyógyász bejelenti, hogy most "nagyon veszélyes kísérlet" következik. Megkérdezi, van-e orvos a nézőtéren és ha van, lenne kedves feljönni a színpadra. A kissé sápadt "alternatív" leül egy székre, csuklóját odanyújtja az orvosnak, és arra kéri, legyen szíves a pulzusát számlálni. Az orvos elkezd számolni: egy, kettő, három, négy... Nincs pulzus! A teremben síri csend. Húsz másodperc. Az orvos hallgat. A nézők idegesen fészkelődnek. Negyven másodperc. Az orvos elpirul. Bekiabálások hallatszanak, hogy meg kell menteni a természetgyógyászt. Hatvan másodperc. Egy néző eszméletét veszti és kihívják hozzá a mentőket. Amikor a hosszú szünet már kibírhatatlanná válik, az orvos felkiált, hogy újra van pulzus! A természetgyógyász "magához tér" és hajlong a nézők előtt.
Hogyan történik mindez? Előre bocsátom, hogy az orvos nem "beépített ember", csupán egy a nézők közül. Az egész zseniálisan egyszerű. A "veszélyes kísérletet" megelőzően a természetgyógyász showman elrejt egy pingponglabdát, egy műanyag szemüvegtokot és más egyebet a hóna alatt. Karját észrevétlenül a testéhez szorítva elszorítja a váll-ütőerét, és ezzel leáll a pulzus. Eközben -- mint az várható -- a szív nyugodtan ver tovább.
Gyertya eloltása távolról. A maestro asszisztense egy gyertyával a kezében kijön a színpadra. A tőle távolabb álló természetgyógyász néhány bűvös mozdulatot tesz a kezével..., megismétli..., újra megismétli, a gyertya nem alszik el. A mester elnézést kér. Elmagyarázza, hogy bonyolult kísérletről van szó, amit nem mindig sikerül végrehajtani. Engedélyt kér a nézőktől, hogy megismételhesse. Minden előlről ismétlődik -- bűvös kézmozdulatok..., még egyszer... és ... lássanak csodát: sikerült! a gyertya pont akkor aludt el, amikor a mester a legintenzívebb mozdulatot tette!
És folytatódnak a csodák. A természetgyógyász bejelenti, hogy bárkit megtanít a gyertya távolról történő eloltására. A "bárki" fellép a színpadra. A "természetfeletti képességekkel rendelkező" mester valamit a fülébe súg, a gyertyát előhozzák, egy karmozdulat -- hurrá! Sikerült!
Ez igen hatásos mutatvány. A titok a gyertyában van. A mester előre úgy alakította ki, hogy a kanócot kicsit mozgatni lehet. Egy cérnát kötött a kanócra, méghozzá úgy, hogy a végét az asszisztens az ujjára tudja húzni. A kellő pillanatban a segéderő észrevétlenül meghúzza a cérnát, mire a kanóc kialszik.
Vajon miért nem sikerült a mesternek az első kísérlet? Azért, nehogy a közönség túl egyszerűnek tartsa, s hogy amikor végre "sikerül", a terem tapsviharban törjön ki.
Most pedig essék szó a mindenki által legkönnyebben elérhető hagyományos és mégis újszerű gyógymódról.
Freud megfigyelte, hogy egyes szemérmetlen dajkák a bömbölő csecsemőnek a nemi szervét simogatják, ha azt akarják, hogy lecsillapodjon. Ha egyszer ez hatásos az újszülöttnél, akkor annál inkább hatásos a felnőtteknél. A fáradtság, stressz, ingerültség, álmatlanság csökkentésére, a neurózis különböző fajtáinak és pszichoszomatikus betegségeknek a gyógyítására -- mint ahogy a nyájas olvasó már kitalálta -- nem a homeopátia, bioenergia vagy autogén tréning a legjobb orvosság, hanem a szex. A szex-terápiához nem szükséges a természetgyógyászhoz fordulni. Ingyenes "kezelések" folytathatók a házastársunkkal, szeretőnkkel, odahaza vagy vendégségben, a bokorban vagy a gépkocsi tetején, akkor is, ha utóbbi nem a miénk. A kezelések száma és időtartama nincs megszabva, az örömélmény viszont garantált.
Még a legközönségesebb masszázs -- mint ahogy azt már a Helgával folytatott beszélgetésben kiderítettük (lásd a megfelelő részt) sem csupán testi, hanem egyúttal erotikus természetű is. No és ha nem a legközönségesebb? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a természetgyógyászatban nem is olyan ritka dolog az, amikor "egyebek között" a (férfi vagy női) masszőr külön díj ellenében szexmasszázs formájában bizonyos intim szolgáltatásokat tesz a (női vagy férfi) páciensnek, miközben eljuttatja őt az orgazmusig, -- nem közösülés útján, hanem az erogén zónák simogatásával. Különösen a férfiak között vannak sokan, akik szívesen veszik ezt a fajta terápiát.
Martin Shepard amerikai pszichiáter nyilvánosan propagálja a pszichoterapeuta és a páciens, valamint a páciensek közti szexuális "kommunikációt". Paul Bindrem pszichoterapeuta, a meztelenül végzett csoportos pszichoterápia apostola hangoztatja, hogy a fedetlen test "felfedezése" lerombolja az emberek közti korlátokat és gátlásokat, csökkenti az egyén elszigeteltség-érzését, s ezáltal a szabadság érzését nyújtja nekünk. Igaz, hogy a szexet nem kiáltják ki a gyógyítás lényegi részének, de mégis csak jelen van és nyíltan ajánlják mint a csoportos pszichoterápia folyamatában fontos tényezőt. A tréning egyik részében például a csoport párokra oszlik. Az egyik pár tizenöt percre eltávozik egy külön szobába, a helyben maradóknak pedig ki kell találniuk, mit művelnek ők kettesben.
Újabb példa, mely arról szól, hogyan zajlanak Perls gestalt-terapeuta foglalkozásai: "Tobzódás, korlátlan szex, az szélsőségek minden formája... A jó hétvégi programok kedvelői itt jönnek össze, hogy kielégítsék vágyaikat. Tébolyult jelenetek zajlanak előttem. Félmeztelen és tetőtől-talpig mindenféle színű ruhába öltözött emberek zenére táncoló forgataga. Ide-oda vonaglanak, körben forognak vagy a festékkel bekent padlón fetrengenek."
Egyik kollégám még ennél is érdekesebb esetet mesélt a szexterápia témaköréből (kilétét érthető okoknál fogva nem fedem fel). Volt ennek a kollégának egy szifilofóbiás hölgy páciense. Bebeszélte magának, hogy szifilisze van, pedig több vizsgálat is negatív eredménnyel járt. Csak a jó ég tudja, mi mindent nem csinált már vele a kolléga! Pszichoterápiának vetette alá, hipnózisban szuggerálta neki, hogy kigyógyult a szifiliszből, összeszurkálta akupunktúrás tűkkel -- mindhiába. A hölgypáciens makacsul hitte, hogy szifiliszes. Mindazonáltal, egyszer akaratlanul rávezette a természetgyógyászt a helyes megoldásra: "A doktor úr sem hajlandó velem tölteni az éjszakát, tehát maga sem hisz abban, hogy egészséges vagyok!" "De hajlandó vagyok! -- válaszolta a doktor és még az este végleg kigyógyította bajából a hölgyet.
Forrás: https://www.astra-lit.com